Szalvéta nyomda

A villa feltalálása előtt ismert volt, hogy az emberek kézzel ettek. Az ókori Rómában és Görögországban egyes falusiak étkezés után szénával vagy fűrészporral megtisztították az ujjaikat. Az ókori kelták is ezt tették a szalvéták megjelenése előtt. A spártaiak viszont megtörölték az ujjaikat egy darab kenyérrel, amit aztán odadobtak a kutyáknak. A tudósok szerint a szalvéták prototípusai az ókori Görögországban és az ókori Rómában jelentek meg: például egy rabszolga megtörölte gazdája ajkát, miután megevett egy fügelevelet. Az ókori Róma vászonszalvétáinak két fajtája volt. A Sudarium (latinul „zsebkendő”) egy nagyon kis szövetdarab volt, és az volt a célja, hogy az izzadt homlokon megnedvesedjen, mert a forró éghajlaton egy kiadós vacsora közben az ősi lakosok sokat izzadtak. A mappa szalvéta (lényegében egy kendő) nagyobb méretű volt, és általában azok használták, akik fekve ettek. Egyrészt megvédte az evő ágyát a szennyeződéstől, másrészt ellátta közvetlen feladatát: megtörölte ajkát, kezét. Ezenkívül a vendég az ételmaradékot mappaba csomagolhatta étkezés után, ha haza akarta vinni – ez tulajdonképpen az egyes éttermekben ugyanerre a célra használt modern műanyag edények analógja volt. A szalvétákat étkezés előtt maga a tulajdonos osztotta ki a vendégeknek, vagy magukkal vitték. Egyébként a legelső szalvéták durva azbesztszálakból készültek. Nem voltak olcsók, ezért csak magas rangú személyek használták őket. Az ilyen szalvéták a közel-keleti sejkek körében gyakoriak voltak. Az étkezés után piszkos szalvétákat égettek a tűzön.

Azt, hogy a 11. században a szalvéta nem volt olyan ritka Európában, a híres, régi bayeux-i gobelinszőnyeg alapos vizsgálatával lehet megítélni. Egy 70 méteres vászondarabon az egyéb történelmi jelenetek mellett az is látható, ahogy a normannok lakomája alatt egy szolgáló hoz nekik egy látszólag vízzel megtöltött tálat és vele egy szalvétát.

Volt idő, amikor egy közös szalvéta funkcióit egy nagy darab vászonszövet látta el, amelyet az asztalra tettek. Ilyen vászon látható Dirk Boats (1464-1467) „Az utolsó vacsora oltára” című festményén. Az asztali illemszabályok gyakori változásának az volt a fő oka, hogy a ma használatos evőeszközök többsége, valamint az egyéb „asztali kellékek” (Pl. szalvéta, tányér) bevezetése több évszázadot vett igénybe. Magyarországon a középkorban még a legtöbb ember az ujjait használta evőeszköz helyett és vagy szolgája, vagy a saját haját vagy szakállát vette igénybe szalvéta gyanánt. Mátyás király uralkodásának idején (1458-1490) a kanál és kés használata már megszokott volt, de a tálban felhordott ételekből az étkezők még akkor is az ujjaikkal vették ki az ételdarabokat. A kezükről és a húsról lecsepegő lé ellen kenyér szeletkékkel védekeztek, ezt rakták a hús alá, mialatt a szájukhoz vették. Tették ezt annak ellenére, hogy a villa ekkor Olaszországban már ismert evőeszköz volt, bár az is igaz, hogy használata Nyugat Európában csak a XVII. században vált általánossá. Mátyáson kívül még sok koronás fő részesítette a tíz ujját előnyben az étkezéseknél. XIV. Lajos, a Napkirály (1638-1715) például szintén az ujjaival halászta ki a mártásból a csirkehúst és a burgundi fejedelemnek és kíséretének megtiltotta, hogy az asztalánál villát használjanak. Idetartozó érdekesség, hogy Kínában és a Távol-Keleten már Kr.e. 1200-ban használták a kést és villát helyettesítő evőpálcikát.

Jellemzően – a főúri palotákban és a királyi udvarokban egyaránt – mindenki a dúsan megrakott asztalt takaró, földig leérő abroszba törülte a kezét és a száját. Elődeink akkortájt még kézzel ettek, a szolgáknak minden fogás után új abroszt kellett hozniuk. Így aztán a lakoma meglehetősen elhúzódott. Mátyás udvarában az egyes fogások végén az étekfogók tálakban illatos vizet hordtak körül és ebben mosták le ujjaikat. Ilyen előzmények után született meg a szalvéta. XV. századi találmány, de mindenhol nehezen honosodott meg. Rendeltetésszerű használatával is gondok voltak, mert a fennmaradt kultúrtörténeti feljegyzések szerint a francia papok a szószékről prédikálták a hívőknek, hogy kezet, szájat szabad törölni a szalvétába, de orrot belefújni illetlenség. Persze akkortájt a szalvéták még textíliából készültek, főleg damasztból, amelyre vagy szitanyomással nyomtatott, vagy kézzel hímzett ábrák kerültek. A szitanyomáshoz használatos merítő szitát kezdetben növényi háncsból, rostnövények fonalaiból, ritka szövésű textíliából készítették. Később merítővel is ellátott, fémhuzalokból összeállított szerkezetet használtak erre a célra. A fémhuzalok anyaga réz, bronz, esetleg foszforbronz volt.

A textilszalvétát abban az időben a gyerekek nyakába akasztották, a felnőttek pedig a térdükre helyezték. Amikor aztán először Angliában, majd röviddel később Spanyolországban és Hollandiában is divatba jött a széles, kikeményített, fodros, kerek gallér, akkor a felnőttek is a nyakuk köré gyűrték a szalvétát. Az 1500 körül Spanyolországban megjelent illemkódex foglalkozott először a szalvétával. Ahogy írja, „művelt ember csöppet sem törli belé az orrát”. Felszolgálásnál a hatalmas tálak ekkor még egymást váltották az asztalnál (elsőként a húsneműek), mivel az egy tálból való étkezést csak a század végén kezdte kiszorítani a tányér használata. A terítéket később – a XVII. században – a franciák vezették be, ami hét darabból állt: tányér, kés, villa, kanál, szalvéta (még mindig damaszt), pohár és fogvájó. 1861-ben jelent meg Angliában Mrs. Beaton híres könyve a háztartásvezetésről, több mint ezer oldalas kiadásban. Többek között (receptek, tálalás művészete stb.) a könyvben nagy rész foglalkozott a szalvéták fajtáival, használatukkal, hajtogatásának művészetével. Hat évvel később pedig az angol iparos, John Dickinson bemutatta a nyilvánosságnak egy olyan találmányt, mint a papírszalvéták. A gyártó egy olyan gépet is feltalált, amely képes volt megszakítás nélkül papírt előállítani cellulózból.

A papírszalvéta jóval később, a 19. század végén született meg, mikor is a papírgyárak már viszonylag olcsón elő tudták állítani az alapanyagául szolgáló, megfelelő minőségű papírt. „Révai nagy lexikonja” szerint 1893-ban már nem ritkák a „papiros szalvéták”, amelyek kezdetben egyszínűek (többnyire fehérek) voltak. Aztán amikor a nyomdaiparban általánossá vált a színes képek előállítására is alkalmas hengeres gyorssajtó használata, a papírszalvéták is színesek lettek. Ez a technológiai korszerűsödés tette lehetővé, hogy étkezés után kezünket és szájunkat díszesebb vagy kevésbé díszes, de puha papírból készített szalvétával törüljük meg.