Lufi

A gumiipar – így a lufi gyártás – alapvető anyaga a kaucsukfa nedve, amit hordókba kiszerelve másként  latexnek is neveznek. Latin neve: „Hevea brasiliensis”, onnan ered, hogy Dél-Amerika őserdeiben terem, nevezetesen Brazíliában. Az idők folyamán sikeresen telepítették be Dél- Kelet-Ázsiába, Malaysia-ba is.

Ezt úgy nyerik a fából, hogy annak törzsén, ill. kérgén átlós bemetszéseket ejtenek egy éles eszközzel , majd annak alsó végéhez elhelyeznek egy kis tálkát amibe a nedv belecsurog. Ezt bizonyos időközönként összegyűjtik hordókba. A hordók persze a világ minden részére elkerülnek, lehetőleg még frissen, mert a benne lévő tejszerű folyadék bizony viszonylag rövid idő alatt képes jó állagú kocsonya formájára változni. A latex ára persze elég borsos.

Szigorúan a lufiknál maradva:  Ebből az alapanyagból kevernek ki – különféle fontos kiegészítő anyagok hozzáadásával – különböző gumikeverékeket, ill. latexkeverékeket. Ezeket a fontos hozzávalókat – egymáshoz keverve speciális golyósmalmokban finomítva – nevezzük eztán „diszperzióknak.  Hogy mi kerül a diszperzióba?  Alapvetően KÉN ami a gumi elsődleges vulkanizáló anyaga. Valamint gumiarábikum (kordofán), felületi feszültség csökkentő anyagok, titánium oxid ami a fedést biztosítja, kaolinok és még ki tudja mi és mi nem, a gyártóktól függően.

Ami tehát azonos az a latex, ami különböző az a diszperzió és a felhasznált vulkanizálási technológia. A végeredmény ezek alapján változik. Ilyen lufi… olyan lufi, mármint hogy milyen rugalmas, nyúlékony, stb. Alap esetben (diszperzió nélkül) a latexet vulkanizálva a végtermék inkább nyúlósnak mondható, mint sem rugalmasnak. A folyékony latex + diszperzió keveréket kádakba öntik, talán inkább akváriumokhoz lehetne hasonlítani ezeket, amiknek a teteje nyitott. Előzőleg a lufik formájának megfelelő kialakítású üveg, porcelán vagy fémformákat – esetleg műanyag – készítenek, öntenek, csiszolnak, amiket egy tartólécre, vagy keretre erősítenek. Megfelelő előkezelés után ezeket a formákat a tartóléceknél fogva a keverékbe mártják bizonyos ideig. Ez néhány másodperc lehet. Majd azokat visszaemelve, azok felületén kvázi kirakódik (koagulál) egy vékony filmréteg a keverékből. A vastagsága attól függ, hogy mennyi időt töltött a forma a „fürdőben”, valamint a fentebb említett előkezeléstől. Egyébként ennek állaga ebben a fázisban még roppant sérülékeny, kézzel simán letörölhető, ledörzsölhető. Vastagsága néhány tized mm. A formák előkezelése azt a célt szolgálja, hogy bemártásukkor a koaguláció folyamata minél egyenletesebb, adott esetben gyorsabb legyen, bár az utóbbi nem mindig szerencsés, mert a vastagság nem lesz egyforma a forma aljánál és a tetejénél, hisz nem töltenek egyforma időt a keverékben. Az alja merül be először és az hagyja el utoljára a fürdőt. Előkezelésre un. koagulens fürdőt használnak, ami lehet kalcium kloridos, vagy kalcium nitrátos alapú. A nitrátos inkább vizes oldatú, míg a kloridos változat vegyszeres, denaturált szesz alapú. Utóbbi gyorsabb koagulációt tesz lehetővé és jobban elfedi a formák esetleges sérüléseit, szennyeződéseit, mivel cukrot is tartalmaz amihez ragadóssága miatt jobban „vonzódnak” a kaucsukban lévő elemi részecskék. A nitrátos viszont sokkal egyenletesebb filmet eredményez a formán és vékonyabbat is a lassúbb kirakódás végett.A keverékből kiemelt formákat aztán vulkanizáló kemencébe rakják, ahol pontosan beállított hőmérsékleten és ideig ! szárítják, vulkanizálják. A kén mennyiségétől és a hőmérséklettől függően lesz a gumi  -a lufi-  olyan rugalmas vagy nyúlékony amilyen. A színezést úgy oldják meg, hogy minden színnek külön kádat alkalmaznak, amikbe a keverékeket spéci festékek hozzáadásával színezik. Itt is körültekintően kell eljárni, mert a használt festékek is módosíthatják az alapkeverék tulajdonságait (sűrűségét. PH-ját, felületi feszültségét, stb.) amik változtathatják a kirakódás minőségét. Ügyelni kell még a keverékek hígítására (vízzel történik) hogy megfelelő számú részecske lebegjen a keverékben, és hogy az esetleges légbuborékok eltávozzanak könnyen, hisz azok lyukat eredményeznének a kialakuló filmen. A felületi feszültség csökkentése is fontos, hogy a forma a bemártás kezdetén akadály mentesebben tudjon a keverékbe merülni.

A kemencéből kivett már vulkanizálódott lufiformákat talkumba vagy szappanos oldatba húzzák (fújják) le kézzel, vagy speciális pneumatikus eszközzel a fém, ill. üvegformákról, hogy ez által ragadás mentesítsék. A többi már könnyen elképzelhető.

Ami a gumiipar más oldalait illeti, azokról elmondható, hogy a természetes kaucsukon kívül alkalmaznak még szintetikus kaucsukokat is, amivel a gyártási költségeket csökkenthetik. Ezeket különböző arányban keverik a végtermék elvárt  tulajdonságai szerint. Példának okáért a már hivatkozott abroncsgyártást említhetnénk. A kaucsukon kívül használnak még kormot (ettől feketék az abroncsok) töltőanyagnak, szilikátot, acélt és szöveteket. Itt ugyan eredeti méretének többszörösére nem kell felfújni a végterméket  – amit mellesleg jól kell elviseljen –  mint a lufi esetében, de helyette első számú szemponttá lép elő a termék tartóssága együtt a  tapadási tulajdonságaival, valamint a különböző időjárási viszonyoknak való kitettséggel szembeni ellenállása, öregedésállósága de főként a biztonsági szempontok érvényesülése.