Az első otthoni használatra készült videomagnó 1971-ben került piacra, ez még U-matic rendszerű volt, melyet 1976-ban követte a Betamax és a VHS rendszerek megjelenése, utóbbira 1977-től már vásárolni és kölcsönözni is lehetett hozzá műsoros kazettákat.
A DVD elterjedésének első fontos szereplője Warren Liebfarb, aki már a nyolcvanas években kijelentette, hogy a DVD hasonlóan fogja leváltani a VHS-t, mint ahogy a CD-k kiszorították a bakelitlemezeket. A Warner Home Video vezetőjeként dolgozó Liebfarb a Philips-szel közösen kezdett dolgozni az új szabványon, majd a Toshibával folytatta a munkát, akik 1994-re készültek el a működő prototípussal. Azonban eközben a Sony és a Philips egy saját szabványt dolgozott ki, és megkezdődött a harc a két formátum között. Ennek 1995-re lett vége, amikor a DVD adattárolási képességét felismerve az IBM vállalta a döntőbíró szerepét, és egy kompromisszumos megoldást ajánlott, melyet a két fél el is fogadott. Az egységes szabvány létrejöttekor azonban a filmforgalmazók gördítettek újabb akadályt a DVD elé, a kalózkodástól való félelmüknek hangot adva. Ennek eredménye lett egy másolásvédelmi megoldás kidolgozása, amely bár nem teljesen biztos, elégnek bizonyult ahhoz, hogy a forgalmazók is támogassák a DVD lemezek megjelenését.
Így aztán 1996 végén Japánban megjelenhettek az első lejátszók. Amerikában az 1997-es évben 90 ezer darabot, négy év alatt közel tízmillió készüléket adtak el. Ezzel a DVD lejátszó igencsak megelőzte az elektronikai berendezések elterjedési sebességét, hiszen CD lejátszóból ugyanennyi idő alatt csak másfél milliót értékesítettek az óceán túlpartján. Öt év alatt pedig már 30 millió DVD játszót adtak el világszerte (CD lejátszóból ekkora mennyiség értékesítésére 8, mobiltelefonból 12, videomagnóból 13 évre volt szükség). Hazánkban 2001-ben mintegy ötezer asztali lejátszót adtak el. Mindez persze köszönhető annak is, hogy a készülékek ára az évek folyamán rohamosan csökkent.
Hazánkba 1998-ban kerültek az első magyar feliratos DVD lemezek, év végére pedig már 53 filmből állt a katalógus, amelyek ára az óta fokozatosan csökkent a több ezer forinttól a pár százas összegig. Már magazinok mellékleteként is megjelentek filmek.
Az elnevezés a Digital Versatile Disc, azaz digitális többfunkciós lemez rövidítése, mutatva, hogy nem csak filmek céljára találták ki ezt a formátumot. Működése a CD-hez hasonló, a lézersugár az apró gödröket „látja”, ebből áll elő számára a bitek sorozata. A filmeket MPEG (legtöbbször MPEG-2) tömörítéssel tárolják a korongon, amely – a JPEG-hez hasonlóan – egy veszteséges tömörítési eljárás, de ez a legtöbb esetben nem okoz látható tömörítési hibát. A hangot a CD-nél jobb minőségben (jobb mintavételezés és nagyobb bitmélység), PCM tömörítéssel tárolják.
Többféle DVD formátumot használnak a filmekhez a kiadók. A technológia egy- és kétoldalas lemezek készítését teszi lehetővé, egy oldalon pedig akár két réteg is lehet, így növelve a kapacitást. Az egyes formátumokat a tárolható adatmennyiségnek megfelelően nevezték el, így az egyoldalas egyrétegű lemez a DVD5 megjelölést kapta, mivel 5 GB adat fér rá (ez kb. két óra kiváló minőségű film tárolására elegendő). A 2 oldalas 1 rétegű lemez DVD10 jelölésű, míg az 1 ill. 2 oldalas kétrétegű lemezeket a DVD9 és DVD18 jelzés azonosítja. Különleges formátum a DVD Plus, melynek egyik oldala DVD, míg a másik hagyományos audió CD. Ezeket elsősorban koncertekhez használják, hiszen az egyik oldalra elfér a koncert video, a másikra pedig a hifiben is hallgatható koncertfelvétel. Megjelentek már az írható és újraírható DVD-k is, ezeknél többféle szabvány létezik, de ezekre ebben a cikkben nem térnénk ki.
Egy korongra egy vagy több filmsáv mellé hangsávok (maximum nyolc darab, egyenként nyolcsávos digitális hang) valamint feliratok (akár 32 különféle) kerülhetnek, mindezt pedig a menürendszer fogja össze. Általában egyetlen filmsáv található a DVD korongokon, azonban – például az extrák között, vagy koncertfelvételeken néhány szám erejéig – több párhuzamos filmsávval valósítják meg azt, hogy a néző választhassa ki a kamera pozícióját.
A legegyszerűbb hangrögzítés a mono, mely egyetlen csatornát jelent. Ezt ma már nem használják, maximum a régebbi filmek DVD változatainál látható mono megjelölés, de általában azoknál is két csatornába, sztereó jelként teszik ugyanazt a hangot. A Dolby Surround egy sztereó jelbe kódolt többcsatornás formátumot jelent. Ennél a bal és jobb csatorna mellett megjelenik a középső csatorna, melyből elsősorban a beszédhangok szólnak, a háttérzene meg az effektek átkerülnek a szélső csatornákba. A Dolby surround jel tartalmaz még egy háttércsatornát is, mely gyakorlatilag mono, csak a surround dekóder (a sztereó jelet megfelelően csatornákra bontó eszköz, manapság elsősorban Dolby Pro-Logic megjelöléssel) továbbítja mind a jobb, mind a bal hátsó hangszórók felé. Ma a legelterjedtebb formátum a Dolby Digital (más néven AC-3), mely 5+1 teljesen független csatornát jelent (ezt 5.1-es rendszernek szokták jelölni). A plusz 1 a mélynyomót jelenti, mely a dübörgős akciófilmek esetében kap igen fontos szerepet. Konkurense a DTS formátum (Digital Theater System), mely sokak szerint szebb hangot eredményez. Mindkét formátumnak megjelent a 6.1-es változata is, melyeknél az új csatorna a hátsó középső hangfal. Ezeket a Dolby Digital EX ill. a DTS ES elnevezések jelölik. Értelemszerűen a többcsatornás formátumú hangsávok lejátszáshoz megfelelő berendezésre van szükség. Számítógépes lejátszás esetén erről általában a lejátszó-szoftver gondoskodik, de egyes hangkártyák is képesek a dekódolást végrehajtani.
