admin-3skarakter

A játék szinte egyidős az emberrel. Valószínűleg, mint a legtöbb sportági mozgásforma, az ember gyakorlati tevékenységeiből alakulhatott ki. A kultúrtörténeti, etnográfiai, és sporttörté- neti kutatások eredményei alapján szoros kapcsot feltételezhetünk a játék kezdetleges ősi formái, valamint elődjeink harci és munkatevékenységei között. Ugyanilyen közvetlen kapcsolat lehetett a játékhoz használt eszközök, és a harci vagy munkaeszközök között. A bumeráng például ma egy játékeszköz, melynek eldobása nem egyszerű. Gyakorlást igényel, ahol a gyakorlása maga a játék. Hogy visszatér-e hozzánk, az az eszköz minőségétől és az eldobás pontosságától függ. Elődjeinknél mindkettő létszükséglet volt. A bumeráng elkészítésének és a technika begyakorlásának alapvető szerepe volt a vadászat sikerességében. 

A fiatal 8 vadászok a játékban, a játékos gyakorlás során tanulták meg azokat a komplex tevékenységeket, mely a közösség túlélését biztosította. Az élelem megszerzéséért vívott küzdelemben az egyre inkább ügyesedő ősember eszközöket készített. Ezeket meg kellett tanulnia használni is. Így a gyakorlás folyamán sajátították el ezek megfelelő használatát. A különböző célba dobó, célba hajító tevékenységek alatt dőlt el, ki az ügyesebb. Az így megszerzett tapasztalatokat alkalmazták a vadászatban. Az idős, tapasztalt harcosok megtanították a fiatalokat az eszközök készítésére, és annak használatára.

 Ebből fejlődött ki a férfivá avatás szertartása, ahol a megszerzett, kialakított munka, a harci technikák és a taktikák bemutatása volt a cél. A játék során szerzett készségeket, képességeket, tapasztalatokat tudták kamatoztatni a harctéren vagy vadászat közben. A felnőtt életre történő felkészítés mozgásformáiból olyan testgyakorlatok alakultak ki, mint a vadászat, a táncok, a földművelő és állattartó munka mozgáselemei. Ezek az alapvető összefonódások a mai napig megtalálhatóak gyermekeink játékaiban, illetve a testnevelési játékokban is. Az üldöző-menekülő játékok – mint amilyenek a futójátékok, a küzdőjátékok – egymás legyőzése a cél, legyen az test-test elleni küzdelem vagy akár a kidobó játék, és természetesen a vadászjátékokban is megtalálható, mint például a balatoni halászok, szarvas- vagy nyúlvadászat. A játék fejlődése során fokozatosan átalakult, de eredeti funkcióját is megőrizte. 

A munkára, az életre való felkészítés mai napig fellelhető a gyermekek játékaiban. A kisfiúk a mai napig elmennek a játékban vadászni, míg a lányok otthon takarítanak, főznek, és gondoskodnak a kisbabákról. A gyermekek ma is játszva, játék közben tanulnak, készülnek fel az életre. Napjainkra a játék funkciója differenciálódott. A játék a szórakozás, a nevelés, a szabadidő hasznos eltöltésének egyik fontos eszköze lett. A játék a kezdetektől fogva jelen volt az emberiség mindennapjaiban. 

Szerepe viszont az egyes korokban és társadalmakban eltérő volt. Függött a gyermek társadalomban elfoglalt helyétől, és a kor világnézeti szemléletétől egyaránt. Az őskori társadalmakban mindenki képességeihez mérten kivette részét a munkából, így a gyermekek is. Az ő játékukat főleg a szülők vagy nagyobb testvérek tevékenységének leutánzása jelentette. Ehhez később megjelentek az eredeti eszközök kicsinyített és biztonságosabb változatai, melyek munkaeszközként és játékként is funkcionáltak. 

Az ókori nemzeteknél leginkább a katonai felkészítés dominált, ezért a játéktevékenység harci felkészítő szerepe megmaradt. Emellett viszont megjelent a szórakoztató funkció, sőt már megmutatkozott a játék és a kultúra kapcsolata is. Felismerték a játék nevelésben nyújtott fejlesztő hatását is. A társadalmi fejlődéssel a játék szerepe is előtérbe került, a nevelés eszközévé vált. A játék jelentőségének felismeréséhez neves filozófusok és pedagógusok is hozzájárultak. 

Platón (Kr.e. 427–347) a következőképp vélekedik: „Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” Platón szerint a játék az életre való felkészítés fontos eszköze. Nélkülözhetetlennek tartja a jól megválasztott játékot, mivel szerinte a játékban mutatkozik meg az ember hajlama. Arisztotelész (Kr.e. 384–322) már több oldalról is hangsúlyozza a játék fontosságát: megelőzhető vele a tunyaság, a lustaság. Ebben az életkorban még nem adható más elfoglaltság a kisgyermeknek. Úgy véli, hogy a játék nem lehet túlságosan fárasztó, de nagyon kényelmes sem. 

A nagy gondolkodók közül Cicero (Kr.e. 106–43) is a játék mellett érvel. A játékot nem csak a gyermekkorhoz köti, úgy véli, hogy az egész élet része, mely segít a napi problémák kikapcsolásában. Quintilianus (?35–116) az, aki elsőként alkalmazta didaktikai elvként a játékos tanítást. Javasolja, hogy 6-7 éves korig csak játékszerű tevékenységeket kell a gyermeknek végezni. A tanítás fontos eszközeként felismeri a játék és tanulás kapcsolatát: játék közben sokat tanul a gyermek, mert a játék maga a tanulás.

A középkor szűklátókörű látásmódja tükröződik vissza a játék megítélésével kapcsolatban is, miszerint az fölösleges, haszontalan tevékenység. Legfeljebb a katonai felkészülés kezdeti eszköze lehetett. A gyermek tehát ne játsszon, mert ő egy kis felnőtt, akinek felnövekedését sürgetni kell, hogy minél hamarabb tevékeny részese legyen társadalmának. A játék szempontjából viszont ezek a megállapítások a korai középkortól eltekintve nem fedik a valóságot. A középkori kultúra sokkal játékosabb volt a mainál. Pieter Bruegel (1559–60) Gyermekjátékok című képén közel nyolcvan gyermekjáték látható. Bepillantást enged abba a korba, melyben „a játék, a tánc, a muzsika palotától a kunyhóig boldog népek nyelve” volt. Mind a gyermekek, mind a felnőttek lételeme volt a játék. Mint a legfontosabb összetartó erő, hozzátartozott a mindennapokhoz. Ezért a játékból a felnőttek is aktívan kivették részüket. 

Comenius (1592–1670) pedagógiai rendszerében komoly helyet kap a játék, mint a gyermeki nevelés egyik legfontosabb eszköze. Comenius nevéhez kapcsolódik az első kisdedneveléssel kapcsolatos pedagógiai szakkönyv, az Anyaiskola, melynek megírásával a gyermeknevelésben. 10 követendő helyes irányt kíván megmutatni a szülőknek. Úgy tartja, hogy a szülők feladata a gyermek tevékenységi vágyának kielégítése, és ebben nem szabad a gyermeket korlátozni: „…ha a gyermek valamivel játszani akar, olyannal, ami nem árthat neki, akkor inkább járjunk a kezére, mintsem gátoljuk, mert a tétlenség éppen úgy kárára van a testnek, mint a léleknek.” 

Comenius osztályozza a játékokat, és az egyes életszakaszoknak megfelelően ajánlja azokat. Az első évben a ringatást, a tapsolást, az éneklést, a csörgők használatát javasolja, majd 4 éves korig a szülővel közösen végzett mozgásos játékokat hangsúlyozza. A játékokat ifjú korban is fontosnak tartotta, hisz „…a játék éppúgy használ a test egészségének, mint a lélek gyarapodásának, (…) úgy kell játszani, hogy játékaink a komoly tevékenységeknek előjátékai legyenek.” 

J. J. Rousseau (1717–1778) szemléletében is megjelenik a játék ugyanúgy, mint a mozgás. Szerinte a neveltetésben képessé kell tenni arra, hogy „érezze a szabadságot mozdulataiban”. A játék nem segédeszköze, hanem alapeleme a tanulásnak – vallja. A XIX. század egyik neves pedagógusa F. Fröbel (1782–1852) Platónhoz hasonlóan az egyén játékát, mint későbbi tevékenységének mutatóját tartja: „Minden jónak forrása a játék. Az a gyermek, aki szívvel-lélekkel, maga-tevékenyen, csöndesen, kitartóan, a testi elfáradásig kitartóan játszik, egészen biztosan szívvel-lélekkel, csöndesen, kitartóan dolgozó és a mások s a maga javát önfeláldozóan művelő emberré fog válni.” Játéktevékenységek egész sorát határozza meg, melyhez különböző eszközöket biztosít, ilyennek tekinti a labdát, a golyót és a kockát is. 

Fröbel játékkal kapcsolatos pedagógiai nézete sok vitára adott és ad még ma is alkalmat. Guts Muths (1759–1839) akinek nevéhez elsősorban a testnevelési elvek rendszerezése, az iskolai testnevelés szakanyagának megteremtése kapcsolódik, mozgásrendszerét az ókori görög testkultúrára alapozta. Filozófiája a test és a lélek harmonikus kinevelése volt. 1793-ban kiadott könyvében a fiatalok és a felnőttek játékáról írt, melyben annak szükségletkielégítő jellegét, unaloműző, pihentető, illetve versenyeztető szerepét hangsúlyozta. 

A XIX. század végén a gyermek személyiségére és tevékenységére figyelve megjelennek különböző reformpedagógiai irányzatok, gyermekközpontú óvodák, iskolák, melyek különböző hangsúllyal, de programjaikban legalább szerepeltetik a játékot (Maria Montessori, Célestin Freinet, Rudolf Steiner – Waldorf-pedagógia). Ahogy a figyelem egyre inkább a pedagógiailag is fontossá vált játéktevékenységére irányult, úgy jelentek meg a különféle elméletek. Ezek a játékelméletek a játék céljára, indítékaira, lényegére, keletkezésére, fejlődésére, és az ember életében betöltött szerepére keresték a választ. A legismertebbek a következők: – Az esztétikai játékelmélet, mely a játékot olyan öncélú tevékenységnek tartja, melyben domináns szerepe van az érzelmeknek és a képzeletnek. Az elmélet legismertebb képviselői F. Schiller, W Wundt, Szemere Samu. – 

A biológiai elmélet, melynek hívei a játékok fiziológiai hatásainak elemzését és fontosságát helyezték központba. Az elmélet képviselői közt említjük H. Spencert, M. Lazarust, K. Groost, S. Haalt, M. Montessorrit és S. Freudot is. Freud és követői a játékban a be nem teljesült kívánságok, vágyak megvalósulásának esélyét vélték. – A kultúrtörténeti játékelmélet képviselői a játékot az emberi kultúra alapvető elemének tartották. J. Huizinga és E. Thorndike a legismertebbek az elmélet megalkotói közül. A pedagógiai és a pszichológiai játékelméletek képviselői – mint Sz. L. Rubinstein vagy J. Piaget – pedig a pszichikus fejlődés szempontjából és a nevelési lehetőségek felől közelítették meg a témát. Nevelő és személyiségfejlesztő hatását emelték ki a játékoknak.